Egy a pecsét egy a párna

Reneszánsza van a szabályozási törekvéseknek. Nevezetesen, hogy a hazai borágazatot regulációs oldalról kell jobban megtámasztani: egyrészt szigorúbban kellene fellépni a vélt vagy valósan tájidegen, történelmi háttérrel és értékkel nem rendelkező törekvésekkel szemben illetve az adott régiókra amolyan ’killer application’-t tervezni, alkotni, amelyek segítségével aztán megoldódnak az értékesítési problémák. Kimondhatjuk, hogy szezonja van a különböző termékpiramisoknak, az engedélyezett és tiltott fajták valamilyen elvek alapján való listázásának, a termékleírások stílusteremtő (és kizáró) megfogalmazásának stb. Közös eleme még ezen szabályozási törekvéseknek, hogy mintha a piac elvárásai kevésbé számítanának, a fogyasztási szokások és trendek mérsékelten érnék el a döntéshozói ingerküszöböt. Érdemes néhány példával – nagyon röviden - illusztrálni, hogy az elmúlt évtizedekben az out of the box gondolkodás, a meglevő szabályok átírása a minőségi elvárások és a piaci elvárások függvényében milyen eredményeket hozott különböző országok esetében. Ténylegesen a szabályozási környezet teremti-e meg a versenyképességet vagy vezet be egy fajtát vagy régiót a nemzetközi vérkeringésbe?

1985-ben a jól ismert ’glikol botrány’ hatására gyakorlatilag eltűnt az ország borexportja és az ágazat belföldön is jelentős presztízssérülést szenvedett. A piaci résztvevők (az összes!) azonnali és gyökeres stratégiaváltozást határoztak el, amelynek következetes végrehajtásával 6-7 év alatt, azaz a 90-es évek elejére!!!! nemcsak abszolút értékben szerezték vissza az elveszet piaci pozíciókat, hanem annak összetétele is egészségesebbé vált: a korábban uralkodó lédig értékesítés helyett a palackos kivitel vált uralkodóvá. Mára a világ össze komoly éttermében, vinotékájában és borszaküzletében jelen vannak és keresettek a piros- fehér-piros kupakkal lezárt palackok.

A történet apró érdekessége, hogy az első eredetvédett régiót (Traisental) csak 2007-ben hozták létre, 22 évvel az ominózus esemény után, bőven-bőven a nemzetközi ismertség megalapozása után.

1976-ben Kaliforniában már javában minőségi borászkodás folyt, legfeljebb az öreg kontinensen erről meglehetősen kevesen és keveset tudtak. Ekkor azonban bizonyos Steven Spurrier megszervezett egy vakkóstoló ’csúcstalálkozót’, ahol a francia és amerikai vörösök összemérték erejüket s ahol a francia borokat, mint vak a poharat, ahogy mondani szokás. Némi áthallással az esemény később a Paris Judgement nevet kapta.

A történethez itt is hozzátartozik, hogy a Napa Valley csak 1981-ben kapott AVA, azaz eredetvédett státuszt, gyakorlatilag másodikként az Újvilágban, 6 évvel az áttörést jelentő esemény után.

A világ talán legnagyobb borászati sikersztorija. Itt a sikertényezőkbe nem mennék bele – bár volna mit tanulni – elég annyit megemlíteni, hogy a termőterületek, a kibocsátás 25 év alatt több mint a 6-szorosára nőtt, az export pedig mintegy 25-szeresére, úgy, hogy nem dömpingáron értékesít az ország. Új-Zéland szinte szinonimája a minőségnek, a szeplőtlen tisztaságnak.

Szabályozási oldalról – szinte - még mindig a regionális, a kísérletezésnek tág teret adó kontrol érvényesül. A ’quality control’ elsődleges színtere, az egyén (az egyéni gondolkodás) és a termelés színhelye. S még valami: Új-Zéland és Ausztria termőterület nagyságát és a termelés volumenét tekintve durván Magyarország nagyságú.

Olaszországban, Toszkanában meglehetősen rigid volt a szabályozás. A derék olasz hatóságok nem is nézték jó szemmel az un szupertoszkánok megjelenését a 60-as évek végén, a 70-es évek elején. A borok a némileg lesajnált asztali bor (Vino Tavola) kategóriájában jelenhettek csak meg. Mindezek csak két szereplőt nem zavartak: a termelőt és a fogyasztót. A szupertoszkánok a szabályozási besorolás ellenére a legkeresettebb és legdrágább borok közé tartoztak.

Végül az illetékes hatóság érezte inkább a helyzet fonákságát: 1994-ben illetve 2013-ban megadták az eredetvédelmi státuszt.

Marketing szempontból az eredetvédelemre (is) alapozott megkülönböztető stratégia hasznos lehet, ugyanakkor a ’dolgok normális menete’ szerint a piaci jelenlét megalapozása, hírnév és az elismerésszerzés az elsődleges majd ezután következik az elért eredmények megvédése és továbbvitele. Nem mondom, hogy a piac nem téved s nincsenek érdekes, nem feltétlen

minőségorientált trendek a világban, de a fókuszált minőségteremtés általában utat tör magának. Kölcsönvéve, magyarítva és adaptálva egy amerikai szenátor mondását: a termékfejlesztésnek és az alkotó szabadságnak elsőbbséget kell élveznie a nem megengedő szabályozás felett.

Aztán valamikor írok egy pár sort a pálinka és eredetvédelem kapcsolatáról is.