Képzeljünk el egy nem különösebben kedvező adottságokkal bíró borvidéket, amelynek nincs egy igazán jól definiálható, mondhatni ’marketingelhető’ jellemzője, amely a hátán tudná vinni a régiót:

Tegyük hozzá, hogy ez a régió mintegy 600 hektár, amely még a belföldi termelés tekintetében is elenyésző, nemhogy európai vagy világpiaci szinten.

Vegyük számításba, hogy fajtaösszetételét tekintve is meglehetősen töredezett az ültetvények eloszlása; rengeteg szőlőfajta osztozik a területen, fajtánként jellemzően 0 és 6 % közötti részaránnyal (inkább az alsó harmadban koncentrálódva), de még a legelterjedtebb fajta sem éri el az összes telepítés negyedét a jelentős méretűnek nem mondható borvidéken belül.

A fajtaösszetétel számosságát tudjuk még fokozni; a telepítések egy jó része ’field blend’ azaz jelentős a keveredés egy-egy kisebb területen belül is. A töredezettségből adódóan bár vannak világfajták is a mixben, egy-egy nagyobb jelentőségű vagy presztízsű fajtákra alapozni sem kivitelezhető opció.

Azt tudjuk, hogy minden számottevő borrégióban a szőlőművelés és a borkészítés fajtánként történik, a házasítások a már kész borok küvésítését jelenti, ami esetünkben nem megvalósítható.

Mindennek eredőjeként sem mennyiségi oldalról sem stílusát tekintve a borvidék struktúrája és kibocsátása nem illeszkedik a jelen borpiaci szegmensben elvártakhoz.

Az adottságokon túllépve további nehézséget okoz, hogy nincsenek igazi húzónevek, akiknek a széleskörű reputációjára, ismertségére egy szélesebb körű stratégiát lehessen alapozni.

Versenytársak oldaláról sem rózsás a kép: egy két óra autózással ismertebb, nemzetközi szinten is magasabb presztízsű borvidékek és pincészetek érhetők el, ami szintén szűkíti a kitörési lehetőségeket. Ugyanakkor a piacon jelenlevő vásárlóerő jelentős, ami valamelyest ellensúlyozni tudja a versenytársak közelségéből adódó kockázatokat.

Mindent összevetve kijelenthető, hogy ebben az esetben a stratégiai tanácsadók nem sikerdíjas megbízási szerződést kötnének, vagy csak sommásan: innen szép nyerni.De vannak olyanok, akik szeretnek és tudnak vesztesnek (vagy csak meglehetősen előnytelennek) látszó helyzeteket megoldani, úgy - hogy felrúgva a hagyományos sémákat és elfogadott konvenciókat – megkeresik azokat a pontokat, amelyekre építve mégis sikertörténetet tudnak írni.

Esetünkben a hátrány, azaz hogy nem fajtajellegesek a telepítések, előnyre, hogyne mondjam versenyelőnyre fordult: az újítás pofonegyszerű volt, az elvárt fajtajelleges konvenciót sutba dobva, kialakították a szabályozási kereteit a kevert táblák művelésének és az egyidejű szüretre vonatkozó technológiának és követendő protokollnak. Elnevezésként a bor megkapta azt a nevet, amelyet a fogyasztók már régóta használtak ezen stílus jelölésére (nem kellett új márkanevet bevezetni!) és az egész innovációt eredetvédelemmel látták el. A látszólag egyszerű megoldás szinte észrevétlenül tartalmazza az eredeti eredetvédelmi filozófia kiterjesztését: az eddig területi alapú, eredetvédelemmel felruházott borrégiók halmaza itt egy stílusra alapított eredetvédelemmel bővült. Természetesen figyeltek arra, hogy ez a stílus megfeleljen a piac által elvárt, manapság keresett karakternek: friss, gyümölcsös, könnyen értelmezhető és gyorsan pörgethető borokat készítenek a vidéken.További minőségi elvárásokról nem ejtek szót, mert a kiválóság az alap, a belépő kérdés előtt megugrandó követelmény.

S hogy milyen eredménnyel zárult? Értékesítési gondok nélküli, 10 euro alatti palackárral véletlenül sem piacra lépő termelők az egyik és elégedett fogyasztók a másik oldalon.

S hogy hol történt a fenti borstratégiai példázat? A megfejtéseket ’’Make it Great’ jeligére kérjük a kiadóba.

(Képek forrása: internet)

Alsó kép: Korábbi borstratégiák gyűjteménye